Me reggeli gondolatfoszlány egy munka kapcsán: a fehér (inkább) európai ember kurva büszke a civilizációra és a kultúrájára, köztük én is, csal azt felejti el, hogy ezzel a kultúrájával elpusztítva  avilágot, nem csak saját magát és környezetét, hanem azokat  aszámtalan kultúrákat is, melyeket agresszív módon bekebelezett. A felfedezéseket sosem a tudásvágy, inkább a pénz iránti sóvárgás motiválta. Aztán a hittérítés, holott teljeses más a kulturális alap és a habitus. Szóval magunkkal rántunk mindent. Őket és a világot. De büszkén. Ámen.

. A cél motivál, az álom erőt ad. A céltalanság elernyeszt.

Már 2 napja csak esik, tegnap például szarrá áztam. Ma reggel is még mosott szarként ébredtem, de aztán hamar visszabillentem kiegyensúlyozott, mamlasz állapotomba. Képesek vagyunk életünket lekorlátozni a felhők függvényében, és csak túlélni az esős napokat, holott ez is 1 nap az életünkből, más a világ, mi is mások vagyunk, ez 1 kis kiruccanás a közbülső időből. Például csak esős időben lehet elázni, esőben futni vagy kint lenni az erdőben, vízparton. Más a világ, de attól még világ. Éljük meg.

Hosszú idő után visszanéztem, és örömmel, meglepődve látom hogy még ma is rámtalálnak, nem is kevesen, és a nézési idő sem rossz, legalábbis nem rosszabb mint a rendszeres publikációk idején. Ennek azért is örülök, mert ezek szerint olyan szálakat mozgatok gondolatilag, melyek másokban is fellelhetők, és mindezeket nem felületi síkon pengetem, hiszen akkor nem néznének vissza. Írnék ma is, csak munkahelyemen a Nagy Testvér figyel. De igyekszem kreatívkodni továbbra is, továbbra sem vagyok világtalan, csak jelenleg nincs publikációs csatornám. Remélem hamarosan megoldom. Mindenkinek további jó nyarat, nem kell mindig gondolkodni, a tudatosság öli a spontaneitást. Sziasztok!

Lőwy Árpád: Disznólkodni szabad                                  (-de csak szépen)

PÓTLÉK

- megjegyzés:

Idő híján megint csak idézek, de eyt a témát mintha korábban már érintettem volna, most újra lángra gyújtom:

"Ha az ács elkészít egy asztalt, az aranymûves egy ékszert, ha a földmûves megtermeli a gabonáját vagy a festõ megfest egy képet, az alkotó munka mindegyik fajtájában a munkás és a tárgya eggyé válik, az ember egyesül a világgal az alkotás folyamatában. Ez azonban csak a teremtõ munkára érvényes, arra, amelyiket én tervezem meg, én hajtom végre, és én látom a munkám eredményét. A modern hivatalnoki munkafolyamatban vagy a munkáséban a futószalag mellett nem sok maradt a munkának ebbõl az egyesítõ tulajdonságából. A munkás a gép vagy a hivatali szervezet függvényévé válik. Elveszti egyéniségét - azontúl pedig nincs más mód az egyesülésre, mint az alkalmazkodás. Az alkotó munkában megvalósuló egység nem személyek közötti; az orgiasztikus feloldódásban megvalósuló egység átmeneti; a konformizmus révén megvalósított egység pedig álegység. Ennélfogva csak részleges választ adnak a lét kérdésére. A teljes válasz a személyek közötti egyesülés, a másik személlyel való összeolvadás megvalósításában rejlik: a szeretetben.
Az interperszonális egybeolvadásnak ez a vágya a legerõsebb törekvés az emberben. Ez a legalapvetõbb szenvedély, ez az erõ tartja össze az emberi fajt, a törzset, a családot, a társadalmat. Ha megvalósítása kudarcot vall, az tébolyt vagy pusztítást jelent - önpusztítást vagy mások elpusztítását. Szeretet nélkül az emberiség nem létezhet egy napig sem. Mégis, ha az interperszonális egyesülés megvalósulását "szeretetnek" nevezzük, komoly nehézségekbe ütközünk. Egyesülni különbözõ módokon lehet, és a különbségek nem kevésbé jelentõsek, mint az, ami a szeretet különbözõ formáiban közös. "

Időm semmi, idézek. Nem mindenben értek egyet, de gondolkodásra érdemes.

"A kereskedő, az ügyvéd, a paraszt a realitásban él, és egészen, kívül-belül, szőröstül-bőröstül reális. Ez a realitás azonban tökéletesen terméketlen. Miért? Mert napokra, percekre, feladatokra, kötelességekre hull szét, valahogyan az életből hiányzik a kötőanyag, az összetartó, a formáló erő. Mihelyt az élet kezd összeállni, formát nyerni, arculatot és karaktert fölvenni, az idő kezd értelmet, az élet tartalmat, irányt, szépséget nyerni, abban a pillanatban az ember a józan ész reális világából kénytelen kilépni. Jourdain azt mondja, hogy vannak emberek, akik egy nagy élményhez érkeznek, ennél az élménynél megállnak, s mindaz, ami ezután velük történik, az eköré az élmény köré nő, csoportosul, kristályosodik. Ezek az emberek nem reálisak többé olyan értelemben, ahogy reálisak az altisztek. Ezek a fantaszták, az álmodók. Ezek a művészek. És amíg valakinek ilyen - az egyéniség legmélyéig ható, szívet megrázó, nagy, középponti élménye nincs, s amíg eköré a germinális élmény köré az élet és a sors nem kezd el kristályosodni, amíg az ember nem kezd el mindent így és nem másként látni: mindent ebből az élményből, ehhez viszonyítva nézni, tapasztalni, addig nem produktív, nem formaalkotó, hiányzik belőle a nagy kötőanyag, az összetartó erő, addig nem is művész.

(Hamvas Béla: Imaginárius könyvek)

Csak egy gyors idézet, jelezvén hogy élek és okuljatok:Gabriel García Márquez egészségi okokból visszavonult  a nyilvánosságtól (nyirokrákja van). Úgy tûnik, egyre súlyosabb. Búcsúlevelet küldött barátainak, ez az Internet segítségével is terjed. Ajánlom, hogy olvassátok el az utóbbi idõk legzseniálisabb latin-amerikai elméjének mondatait:

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám.

Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.

Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerû ruhába öltöznék,hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is.

A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!

Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.

Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam tõletek, emberek...

Megtanultam, hogy mindenki a hegytetõn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.

Megtanultam, hogy amikor egy újszülött elõször szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni.

Annyi mindent tanulhattam tõletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz.

Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erõsen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked õre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, "szeretlek", és nem tenném hozzá ostobán, hogy "hiszen tudod".

Mindig van másnap, és az élet lehetõséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.

Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott idõd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.

Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd õket és bánj velük jól, jusson idõd arra, hogy azt mondd nekik, "sajnálom", "bocsáss meg", "kérlek", "köszönöm" és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erõt  és bölcsességet, hogy kifejezhesd õket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.

Na, az új munkahely. Végre van gép, bent is, itthon is, van net, bent is, itthon is. Az új munkahely bevált, kötöttebb, mint az előző, és érzem hogy változom, de nem tiltakozom, egyrészt azért, mert örülök hogy van munkám, amiből előreléphetek, amiből tanulhatok, másrészt mert érzem, hogy ez a fajta agymosás a javamra válik, ami múlófélben van, az a személyiségem rossz oldala, mely visszahúzott, mely valahogy mindig megakadályozta, hogy megvalósítsam azt amit akartam, mely a legfontosabb pillanatokban közbeszólt és visszafordított. Ez a bennem élő határozatlan és tapintatos én tévutakra visz, mely azt hiteti velem, hogy az az igazi élet, amit képzelek, és nem az ami van, és mikor néha sikerül kikúrálnom magam ebből a lelki defektből, ez a tapintatos bohóc mindig visszajön, mint egy elfojtott böfögés, és diszkréten önsajnálkozó magamba fordít. Most kalaplengetve és vidáman búcsúzom tőle, mert most már másról hiszem, hogy az az igazi élet, az előző idea pozitívumait megtartottam, negatívumait felcseréltem egy haszonelvűbb és fókuszáltabb aktivitással, egyfajta tudatos én-építéssel, melyben ugyanúgy helye van az egonak, mint az ego lecsendesítésének, így aztán az inga nagyobb kilengései eredményeznek egy egészséges és életrevaló szemléletet, melyben nincs bennrekedés, energiacsomó-kialakulás, se lassú kiégés, hanem - visszautalva aszk továbbgondolatára- az input energiatartalma többé-kevésbé lefedi az outputot. Szóval úgy érzem jó úton járok, már az első lépés is lépés, de ami még fontosabb: már az első lépés is maga az út, tulajdonképpen- hoppá!- az utat a lépések alkotják, az előttünk heverő tér-idő kontinuum csak egy zavaros semmi, melyben épp csak annyira tudunk mozdulni, hogy ne zsibbadjunk, most talán sikerült egy akkora buborékot fújnom, hogy levegőt is kapjak. Ez utóbbi megnyilatkozásom a zavaros semmiről meglehetősen zavaros, látványosnak látványos, de zavaros. Maradok inkább az Útnál. Nemcsak virtuál, az evilágban is.

"Azok vagyunk, amit gondolunk. Mindazok, akik vagyunk, a saját gondolatainkból születtünk. Világunkat gondolataink által teremtjük meg."   Buddha

"Az életben a következő két legfontosabb lehetőség közül kell tudnunk választani: elfogadjuk a körülményeinket olyannak, amilyenek, vagy felvállaljuk a felelősségét annak, hogy megváltoztatjuk őket."

"A döntésképtelenségből gyakran több kár származik, mint egy hibás döntésből."

Ez utóbbiakat bárki mondhatta volna. Akár én is. Most még többet nem mondhatok.

Most úgy érzem szellemileg-lelkileg középközelben vagyok. Egzisztenciálisan elmaradásban. Feladat: kiterjesztés és realizálás.

Belevetettem magam a programozás tanulásába, úgy érzem ez is jó hatással van a gondolkodásomra: segít fókuszálni és céltudatosan cselekedni. Egzisztenciális tócsámba még (talmi?) jövőképet is csempész. Pillanatnyilag szégyellem magam, hogy ennyit írogatok ide, dehát  sokszor kerülök gépközelbe, némileg okafogyottan. Ha elég tökös lennék, írhatnék értelmesebbeket is, például 1 novellát vagy 1 pár verset. De most előbb a profán helyretétel.

Néhány filozofikus idézet biztosítási kárlapokról, a "baleset oka" rovatban (egy site-on találtam):

1. Hazafelé tartva véletlenül rossz házba álltam be és összeütköztem egy fával, ami az én kertemben nem volt.

2. A másik autó nekem ütközött anélkül, hogy ezt a szándékát előre jelezte volna.

3. Azt hittem, hogy az ablakom le van húzva, de aztán rájöttem, hogy nem, amikor kidugtam a kezem rajta.

4. Ütköztem egy álló kamionnal, ami a szembejövő sávban közeledett.

5. A teherautó a szélvédőn keresztül a feleségem arcába tolatott.

6. Egy gyalogos nekem jött, és az autó alá feküdt.

7. A fickó elfoglalta az egész úttestet, jó néhányszor kikerültem mielőtt elütöttem.

8. Lehúzódtam az út szélére, megláttam az anyósomat, és nekimentem a vasúti töltésnek.

9. Abbéli igyekezetemben, hogy agyonüssek egy legyet, nekimentem egy telefonpóznának.

10. Egész nap növényeket vásároltam, majd hazaindultam. Amikor egy kereszteződéshez értem, egy sövény ugrott elő és megzavarta a látásomat, így nem vettem észre a másik autót, ami felém közeledett.

11. Negyven éve vezetem az autómat, de most elaludtam a kormány mellett és balesetet szenvedtem.

12. Végveszélyben az orvoshoz siettem, amikor a csuklóm kificamodása balesetet okozott.

13. Amikor a kereszteződéshez értem egy stop tábla jelent meg az úton, ahol eddig semmilyen tábla sem volt. Nem tudtam elég gyorsan fékezni és így elkerülni a balesetet.

14. Hogy elkerüljem az autóm első lökhárítójának sérülését, elütöttem egy gyalogost.

15. Az autóm szabályosan parkolt, miközben beletolatott egy másik autóba.

16. Egy láthatatlan autó előtűnt a semmiből, nekiment az enyémnek, majd eltűnt.

17. Bár azt mondtam a rendőröknek, hogy semmi bajom, amikor levettem a kalapomat, azt vettem észre, hogy koponyasérülést szenvedtem.

18. Biztos vagyok benne, hogy az az öregember nem is akart átmenni a másik oldalra, amikor elütöttem.

19. A gyalogos csak bóklászott, nem tudta, merre menjen, így hát elütöttem.

20. Láttam egy lassan mozgó, szomorú arcú öregembert, amint lepattan az autóm motorháztetőjéről.

21. A baleset közvetett okozója egy kiscsávó volt egy kis autóban, nagy szájjal.

22. Kirepültem az autóból, amikor az leszaladt az útról. Később talált meg néhány kóbor macska.

23. A telefonpózna nagyon gyorsan mozgott. Megpróbáltam kitérni az útjából, amikor nekem ütközött.

Szösszenet hirtelen felindulásból, tekintet nélkül bárminemű formai követelményre

Szétdűlök.

Ugyan halványan átsejlik a nap

Rózsaszínen

De a felhőket valaki szédületes sebességgel

rángatja át a szíven

Felismerek.

Az a felhő egy ér volt alattunk

Nemrég

Együtt

halványkékre fagytunk.

Elvesztem.

Szemernyi sejtésem sincs,

merre nyúljak-ki.

És még csak nem is élveztem.

Találtam valamit, mely kapcsolódik a tegnapi output gondolatmenethez:

„Itt láthatják a táblán a nevezetes Schrödinger-féle hullámegyenletet. Ezt az egyenletet önök persze nem értik. Én sem értem. Schrödinger úr sem értette, de ez ne zavarja önöket. Én ezt majd minden óra elején felírom a táblára, és elmagyarázom, mire lehet használni.Önök pedig majd lassan hozzászoknak.”
(Marx György, egyetemi tanár egyik előadásának kezdete)